sziget..

2009 február 17. | Szerző: erdeimano |

 

Most teljesen nyugodt vagyok,ez a meditáció ellazított és a lelkem sem háborog. Igen,ebben a nyugalomban kellene újra elkezdenem,talán most sikerül hisz nem zavarhat meg senki és semmi… Lassan oda sétálok a szekrényemhez és előveszem a ruhák alá elrejtetett pici faládikót. Nem díszes,sokkal inkább egyszerű de benne van minden;a millió darabra hullott életem. Ezt kell újra összeraknom,átértékelnem. Becsukom szemem és gondolatban máris ott vagyok a „szigeten” ami csak az enyém. Leülök a homokba és kinyitom a faládikót ,igen itt van az életem mint megannyi apró darabokra tört üvegcserép.Lassan elkezdem összerakosgatni, összeilleszteni hisz mindennek a helyére kell kerülnie úgy ahogy történt.. A szemem sarkából észre veszem hogy közeledik felém valaki,ki lehet az hisz itt egyedül kell hogy legyek.. Egy kislány az, mosolyogva és a tenyerén mutat egy gyönyörű pillangót akinek csodás színei magával ragadják gyermeki fantáziáját. Ahogy jobban megnézem őt igen már ismerős,én vagyok az szinte alig emlékszem rá, de ahogy jött boldogan táncolva-vidáman úgy el is tűnt az emlékeim közt… Aztán egy másik kép, itt már nagyobb vagyok; tini és álmodozom hogy majd én meg mutatom lesz normális családom,lázadozom és egyedül neki indulok a világnak valóra váltani álmaimat. Aztán látom magam mint feleség és boldog anya  aki már tudja hogy megadja gyermekének mindazt a szeretetet amit ő nem kapott soha,mert tudja hogy a szeretet mindennél fontosabb. Itt egy pillanatra megállok,mert előjönnek olyan emlékek is amiket szeretnék elfelejteni de nem lehet mert ezeknek is a helyükre kell kerülni,muszáj.Nagyon nehéz. Aztán újra közeledik felém valaki ,olyan boldogan hogy szinte átölelné a világot mert a szivében ott a szeretetés szerelem amit ad. Ahogy elhalad mellettem szinte elfúlóhangon könyörgök neki;gyere vissza kérlek hisz akkor még boldog voltam… Tudom, el kell hogy engedjem és nézem ahogy lassan eltűnik az emlékeim között.. Látom azt a nőt akit nagyon bánt hogy kinevetik a barátok,szerettei mert ő egy kicsit „más”mint a többiek és ezért lassan magányos marad. A napfénye megcsillan néhány üvegcserépen,igen már csak ennyi maradt, nekik is a helyükre kell kerülni nem halogathatom tovább. Látom magam aki még mindig vágyott a szeretetre,annyira hogy szinte fizikai fájdalmat okozott.De a vágy csak vágy maradt és mellette ott a kérdés:lehet szeretet nélkül élni?… Nagyon nehéz,fáj és némán sírok .A napfelé fordulok és hagyom hogy könnyeim végig csorogjanak az arcomon,de nem jutnak messzire mert a napsugarai segitségemre sietnek és felszáritják azokat…Így ülök egy darabig. Lassan a lelkemből kezd eltűnni a fájdalom és helyébe mély béke ,szeretet költözik és közben érzem,igen érzem valakinek a jelenlétét. Talán Isten az mert akkor éreztem ugyanezt amikor kérdéseimet tettem fel neki és ő válaszként békét és szeretetet küldött a lelkembe. Már tudom hogy ő az ,mert megszólal egy hang olyan szeretettel amit még soha ne éreztem: ”Segitek az utolsó darabokat a helyükre rakni.Az a múlt el kell engedni nem változtatható rajta semmi,ugye emlékszel ezt te választottad születésed előtt azért hogy tanulj.Ha elengeded azokat,akik a múltban hozzád tartoztak,később újra teljessé válsz.Amikor tisztelettel elengeded,ami volt,lehet hogy ezzel könnyeket fakasztasz,de ugyanakkor megtalálod azokat a kapukat amelyek a jövő lehetőségei felé nyílnak.És ne felejtsd a legfontosabb személy,akinek meg kell bocsátanod,te magad vagy.Küldtem olyan embereket az életedbe akik segitenek neked és akiktől tanulhatsz,hisz ezt kérted.Merj álmodni,szeresd önmagad és élj a jelenben mert a jelen lesz a jövőd”. Amig ezt halgattam át ölelt a ’fény’ami semmihez sem hasonlítható, szeretet és a béke érzése végig simogatta lelkem,és igen az utolsó üvegcserép is a helyére került szinte észrevétlenül… Igen most már sokkal könnyebb,köszönöm jelenléted és végtelen szeretetedet. Megtartom ezt a nyugalmat ameddig csak lehet.. Lassan kinyitom szemem és visszatérek a jelenbe ahol a jövőmet alakitom…

 2008.08.22